Szeretem Ausztráliát. A koalákat, kengurukat és Russel Crowet. Egyszer még talán lesz szerencsém eljutni a kontinensre is. Viszont ez az érdeklődés és szerelem a múlt héten másfél órára kissé meginogott bennem. De ne fussunk annyira, kezdjük az elején.
Az egésznek (mint majd a későbbi posztokban toposzként látni fogjátok) Luca barátnőm volt az oka. Ő az a típusú barátnő, aki mindig fülig érő mosollyal fogad ha találkozunk és állandóan jó kedve van. Mégha aznap hajnali 5 óta dolgozott is. Ráadásul ez a jókedve ragályos, így ha közös programot szervezünk akkor az biztos, hogy valami nagyon jó hangulatú esemény lesz. Na jó, ez a közös program szervezés azért abszurd, mert általában ő hív fel vagy ír rám, hogy mennék-e vele ide vagy oda, vagy keressek már valami kirándulós/bulizós/beülős helyet, mert mehetnéke van. De végül is mire valók a barátnők ha nem arra, hogy felrángassanak a kanapéról?
Szóval a múlt héten is írt Luca, hogy lenne-e kedvem elmenni vele Kangoo Jumpozni. Soha az eddigi rövid életem alatt nem hallottam erről a sportról, így igent mondtam. Pedig előtte igazán utánajárhattam volna, hogy miféle testmozgás is ez és hol is lesz pontosan. Ugyanis ez a kis edzés nem Salzburgban vagy a környékén, hanem vagy másfél órányira Németország egyik legkisebb és legeldugottabb falucskájában volt. Úgyhogy egyszer csak kietlen szántóföldek úttalan utain találtuk magunkat a sötétben. Csak remélni tudtuk, hogy az autó és a GPS nem most adják meg magukat. Végül sikeresen megérkeztünk a világvégi edzőterembe. Itt a német edzőnő már várt minket hatalmas mosollyal és az ugró cipellőkkel (amiket az alábbi képen is láthattok).
Itt kell halkan megjegyeznem kapcsolatomat a testmozgással: nos, én személy szerint konditerem- és futás-fóbiában szenvedek. Ezen két mozgásformát kivéve bármit nagyon szívesen kipróbálok. Így a kíváncsiság hajtott leginkább, hogy a Kangoo Jumpozást kipróbáljam… Végre elkezdődött az óra. Felcsatoltuk eme csodás lábbeliket, majd pár percig újszülött zsiráfbébikhez hasonlóan, remegő lábakkal kerestem az egyensúlyomat. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezek a cipők nem is annyira életveszélesek, mint ahogy kinéznek. Miután meg bírtam állni támaszkodás nélkül, elkezdtünk ugrálni bennük. Még a bemelegítés ugrálásokat jól bírtam. Aztán jött a feketeleves. Egy bizonyos koreográfiára kellett ide-oda sétálni, szökdécselni, pattogni és legfőképp ugrani. Tíz perc – de akkor sokat mondok – ennyit bírtam a semmi állóképességemmel. A tizedik perc után végleg nem éreztem egyik lábamat sem, így sokkal könnyebb volt a továbbiakban mozognom, csak arra kellett figyelnem, hogy a bokámat ki ne törjem.
Sajnos én olyan nőből vagyok, akinek a multitasking nagyon nem megy. Tehát hallani a zenét, ütemre lépni ugrani, karokat mozdítani, lábat emelni egyszerre olyan bonyolult volt, hogy azt elmondani nem tudom. Ezért kiválaszottam a lábemelést és a zene hallgatást. Nagyon büszke voltam magamra, hogy fél óra elteltével is megállás nélkül mozgásban vagyok. Igaz, teljesen másképp mint a többiek, de ez nem érdekelt. Itt már túlélésre ment a dolog. A tüdőmet majd’ kiköptem, amikor az oktató megállította a zenét, odaállt mellém és lassan újra megmutatta a koreográfiát, mert már nem bírta nézni, hogy én vagyok az egyetlen, aki tiszteli a ritmust és nem lép rá. Mit mondjak? Az edző a német precizitást várta volna tőlem, én meg egy kis kegyelmet tőle. A kegyelem egy óra múlva érkezett, amikor véget ért az óra. Csodával határos módon a cipellők levétele után teljesen normálisan tudtam járni. Itt még naív voltam és nem tudtam, hogy az izomláz csak másnap reggel fog beköszönni, Elvis-féle lábmozások formájában.
Miközben összecihelődtünk, az oktató igyekezett meggyőzni minket, mennyire ügyesek és tehetségesek vagyunk és mindenképpen jöjjünk máskor is. Mi már egy kacsintásból tudtuk, hogy nem fogunk jönni, mert nekünk nagyon messze van. Most is csak a kíváncsiság hajtott ide minket. Viszont maga a mozgás nagyon jól esett, a másnapi izomláz ellenére is. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki legalább egyszer.
p.s.: Ez az edzés nem Ausztráliából származik, egy kanadai férfi fejlesztette ki a cipőket rehabilitációs célokra.
Ha tetszett a bejegyzés kövess bátran a Facebookon! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: